Elővettem a fényképezőgépem a szekrény mélyéről és megörökítettem az elmúlt napot. Ez a vasárnap nem azért volt fontos számunkra, mert a hét utolsó napja, és tudjuk, hogy "Az Úr napját szenteld meg!", és nem is azért mert oda-vissza is olvasva a dátumot 2020-at írtunk, hanem azért, mert a második fiunk egy hónappal ezelőtt egy csütörtöki reggelen a nap sugaraival együtt született. Mintha csak tegnap lett volna amikor először a kezemben tarthattam ezeket a kis lábacskákat, most pedig már egy hónaposak.
Második babásként megszokhattam volna már, hogy mennyire gyorsan repülnek a napok-hetek egymás után. Mégis mintha újdonság lett volna az egész. Hiszen az is volt. Más volt a vajúdás és a szülés élménye. Újdonság volt ismét egy ennyire picike emberkét öltöztetni, pelenkázni és fürdetni. Újdonság ennyi hónap után újra megélni a szoptatást. És legfőképpen újdonság lett az egész életünk, hiszen az új év egy teljesen új életet is hozott a számunkra. Beléptünk a 4fős családok táborába.
Nem mondom, hogy egyszerű és könnyű volt ez az egy hónap. Sőt. Be kell vallanom, hogy iszonyú nehéz, akadályokkal teli volt. Már a kórházban megkezdődtek a nehézségek. Szerintem nem kell részleteznem a szülés után jelentkező anyai változásokat. Vérzés, gát-vagy császársebbel szenvedés, gyengék vagyunk és fáradtak, nem tudunk ülni, normálisan aludni, zuhanyozni. Mindemellett ismét megszenvedtünk a szoptatással is. Nehezen indult be a tejem, így több, mint 200grammot fogyott a fiunk. Azzal rémisztgettek, hogy ez nagyon sok, és ha nem kezd el hízni nem engednek haza minket. Tudtam mit jelent egy hetet kórházban tölteni egy újszülöttel, meg egyszer nem akartam átélni. Hiányzott a családom, ezért éjjel-nappal folyamatosan cicin tartottam a fiam, és elkezdett gyarapodni a súlya. Haza jöhettünk.
Megérkezve a szüleimhez, próbáltuk kialakítani az új napirendet. Szerencsére a nagyobb iszonyat jól fogadta a kistestvérét. Nagyon minimálisan jelentkezik a testvérféltékenység. A kicsinek viszont felcserélődtek a nappalok és éjszakák. Egész éjszaka ébren tartott minket, nappal viszont jó nagyokat aludt, amikor a nagy volt ébren. Mindezt tetőzte, hogy a férjemnek 2hét után vissza kellett menni dolgozni. Na igen, de ő külföldön dolgozik. Anyukáméknál maradtam 2 váltásban működő gyerekkel egyedül. Se baj, gondoltam, nem adom fel, és valahogy megpróbálom összehangolni az alvásukat.
Mire ezt nagyjából sikerült elérnem, jött a pocakfájás, ami mai napig tart, aztán a betegség. Kezdetben csak a nagy lett náthás. Orvos, itthoni gyógyszerezés, éjszaka gyakran ébredés mert nem kap levegőt, lázas, nyűgös napok, de hurrá, elkezdett javulni. Erre beteg lett anyukám. Pár nap múlva visszaesett a gyerkőc, majd nekem is elkezdett fájni a torkom. Szinte már láttam az elkerülhetetlent. Igen, elkapta a kicsi is. Még alig múlt 3hetes. Nem tudtam megvédeni. Éjszakáztam és teszem ezt még ma is, mert csak a mellkasomon tud viszonylag nyugodtan pihenni és levegőt venni.
Eltelt az első hónapunk. Volt, hogy kiborultam, és azt mondtam, én ezt nem bírom. Volt, hogy együtt sírtam a gyerekkel a fáradtságtól, vagy mert nem tudtam rájönni miért sír. Hiányzik a férjem, neki hiányzunk mi. Nagyon sok ébren töltött óra után, de elkezdtünk összecsiszolódni, mint 4fős (egymástól távol élő) család.
Hogy mit akarok ezzel üzenni? Ne adjátok fel! Legyen az az első babával vagy a negyedikkel, de minden kezdet nehéz. Hagyjatok időt magatoknak kialakítani a számotokra legmegfelelőbb napi rutint és meglátjátok, hogy az idő előrehaladtával egyre könnyebb lesz. Minden pillanatban amikor úgy érzitek rosszul csináljátok, öleljétek meg a gyermekeiteket, mert ők adnak erőt ahhoz, hogy felálljunk és mennyünk tovább.
Második babásként megszokhattam volna már, hogy mennyire gyorsan repülnek a napok-hetek egymás után. Mégis mintha újdonság lett volna az egész. Hiszen az is volt. Más volt a vajúdás és a szülés élménye. Újdonság volt ismét egy ennyire picike emberkét öltöztetni, pelenkázni és fürdetni. Újdonság ennyi hónap után újra megélni a szoptatást. És legfőképpen újdonság lett az egész életünk, hiszen az új év egy teljesen új életet is hozott a számunkra. Beléptünk a 4fős családok táborába.
Nem mondom, hogy egyszerű és könnyű volt ez az egy hónap. Sőt. Be kell vallanom, hogy iszonyú nehéz, akadályokkal teli volt. Már a kórházban megkezdődtek a nehézségek. Szerintem nem kell részleteznem a szülés után jelentkező anyai változásokat. Vérzés, gát-vagy császársebbel szenvedés, gyengék vagyunk és fáradtak, nem tudunk ülni, normálisan aludni, zuhanyozni. Mindemellett ismét megszenvedtünk a szoptatással is. Nehezen indult be a tejem, így több, mint 200grammot fogyott a fiunk. Azzal rémisztgettek, hogy ez nagyon sok, és ha nem kezd el hízni nem engednek haza minket. Tudtam mit jelent egy hetet kórházban tölteni egy újszülöttel, meg egyszer nem akartam átélni. Hiányzott a családom, ezért éjjel-nappal folyamatosan cicin tartottam a fiam, és elkezdett gyarapodni a súlya. Haza jöhettünk.
Megérkezve a szüleimhez, próbáltuk kialakítani az új napirendet. Szerencsére a nagyobb iszonyat jól fogadta a kistestvérét. Nagyon minimálisan jelentkezik a testvérféltékenység. A kicsinek viszont felcserélődtek a nappalok és éjszakák. Egész éjszaka ébren tartott minket, nappal viszont jó nagyokat aludt, amikor a nagy volt ébren. Mindezt tetőzte, hogy a férjemnek 2hét után vissza kellett menni dolgozni. Na igen, de ő külföldön dolgozik. Anyukáméknál maradtam 2 váltásban működő gyerekkel egyedül. Se baj, gondoltam, nem adom fel, és valahogy megpróbálom összehangolni az alvásukat.
Mire ezt nagyjából sikerült elérnem, jött a pocakfájás, ami mai napig tart, aztán a betegség. Kezdetben csak a nagy lett náthás. Orvos, itthoni gyógyszerezés, éjszaka gyakran ébredés mert nem kap levegőt, lázas, nyűgös napok, de hurrá, elkezdett javulni. Erre beteg lett anyukám. Pár nap múlva visszaesett a gyerkőc, majd nekem is elkezdett fájni a torkom. Szinte már láttam az elkerülhetetlent. Igen, elkapta a kicsi is. Még alig múlt 3hetes. Nem tudtam megvédeni. Éjszakáztam és teszem ezt még ma is, mert csak a mellkasomon tud viszonylag nyugodtan pihenni és levegőt venni.
Eltelt az első hónapunk. Volt, hogy kiborultam, és azt mondtam, én ezt nem bírom. Volt, hogy együtt sírtam a gyerekkel a fáradtságtól, vagy mert nem tudtam rájönni miért sír. Hiányzik a férjem, neki hiányzunk mi. Nagyon sok ébren töltött óra után, de elkezdtünk összecsiszolódni, mint 4fős (egymástól távol élő) család.
Hogy mit akarok ezzel üzenni? Ne adjátok fel! Legyen az az első babával vagy a negyedikkel, de minden kezdet nehéz. Hagyjatok időt magatoknak kialakítani a számotokra legmegfelelőbb napi rutint és meglátjátok, hogy az idő előrehaladtával egyre könnyebb lesz. Minden pillanatban amikor úgy érzitek rosszul csináljátok, öleljétek meg a gyermekeiteket, mert ők adnak erőt ahhoz, hogy felálljunk és mennyünk tovább.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése