Az én menedékem

Mikor végre sikerül délután egyszerre elaltatni a gyerekeket vállon veregetem magam. Többnyire váltásban alszanak-ébrednek nappal és éjjel egyaránt, ami elég nagy kihívást jelent. De ha mégis sikerül egy időben aludniuk, akkor jut időm nyugodtan elfogyasztani az ebédem, ami gyakran egyben a reggelim is. Megihatom a reggel óta a csészében várakozó, már több órája kihült kávém. Lezuhanyozhatok, hajat moshatok, de mindezt pár perc alatt, mert a víz csobogásától nem hallom ha valamelyiküknek szüksége van rám. Ha még véletlenül szőrtelenítésre is hagynak időt?! Akkor már tényleg iszonyú mázlistának érzem magam.

Hogy miért van a szüleimnél szék a két gyerek ágya között? Az az enyém. Ha a szék mesélni tudna elmondaná milyen sokszor virrasztom át benne az éjszakát az utóbbi időben, ha fáj a pocakjuk, folyik az orruk, vagy lázasak. Az elmúlt 1 héten minden éjszakát itt töltöttem a nagy fiammal az ölemben.

Elmondaná, mennyi mesét próbálok nekik olvasni itt ülve, kisebb nagyobb sikerrel, mert még mindig csak 2percig köti le, de akkor is csak képeket nézegetve saját mesét szőve.

Elmondaná hányszor jelent megnyugvást a gyerekeknek a mellkasomra dőlni a rossz álmok után vagy jelenti számomra is a helyet, ahol pár percre lopva lehunyhatom a szemem, esetleg alszom el a fáradtságtól hamarabb, mint a gyerekek.

Minden szülőnek és anyukának kell egy ilyen hely. Lehet ez az ágy széle, egy párna a gyermekük mellett, vagy a padlón ahová mindig leülnek, mint én teszem a kinti albérletünkben. Itt, ez a szék az enyém. Az én menedékem.

A házasság számomra

Tegnap volt a házasság világnapja, most pedig a házasság hetét ünneplik világszerte.

Többen úgy tartják, hogy házasságot kötni fölösleges pénzkidobás, nem ez határozza meg, hogy két ember mennyire szereti egymást. Sokak számára pedig csak egy darab papír, nincs semmi jelentősége.

Valóban "csak" egy darab papír, és nem határozza meg két ember kapcsolatát ? Mindig ott van az a bizonyos "de" egy egy ilyen kijelentés után.

A szerelem és a kötődés e nélkül is létezik, hiszen ha nem létezne nem is jutnának el egyáltalán az esküvő gondolatáig sem. Nem lenne értelme. Azonban egy alapjaiban instabilan működő kapcsolatot nem ment meg az esküvő sem.

Számomra nagyon is nagy jelentőséggel bír. Legyen az "hetedhét országra szóló" nagy lakodalom, vagy csak egy szerény kis szertartás, nem ez a fontos. A kapcsolat elmélyülését jelenti. Egy olyan érzelmi szinte lépést, amit addig nem tud senki, amíg át nem éli.

Azt kívánom, hogy minden nő igazán átélhesse mennyire izgalmakkal teli a készülődés, fölvenni a gyönyörű menyasszonyi ruháját. Ahogy a szíve a torkában dobogva majd kiugrik a helyéről mikor a vőlegénye először megpillantja és könnyes szemekkel a legcsodálatosabb nőként tekint rá. Nem lehet szavakkal elmondani mit éreztem abban a néhány percben, mikor az anyakönyvvezető, majd Isten színe előtt egymás kezét fogva, a másik szemébe nézve ismételtük a házassági esküt, és határozottan IGEN-t mondtunk arra, hogy jóban és rosszban, betegségben és egészségben örökké segíteni és tisztelni fogjuk egymást. Ezt át kell élni.

A házasság arra késztet, hogy a legnehezebb időszakokban és helyzetekben is mindig azt tartsuk szem előtt, hogy hogyan tudnánk közösen megoldani a problémákat. Mindig arra ösztönöz, hogy kitartunk a választott társ mellett. Apróságokkal is, de próbáljunk örömet szerezni, és minden pillanatot együtt megélni. Számomra egy olyan láthatatlan köteléket képez, ami örökre összeköt két embert.

Merjük megélni minden boldog és boldogtalan pillanatát. A nehéz időszakokban bátran kapaszkodjunk ebbe a kötelékbe, és szerezzünk minél több olyan emléket, amit később boldogan mesélhetünk majd az unokáknak.

Az első hónap

Elővettem a fényképezőgépem a szekrény mélyéről és megörökítettem az elmúlt napot. Ez a vasárnap nem azért volt fontos számunkra, mert a hét utolsó napja, és tudjuk, hogy "Az Úr napját szenteld meg!", és nem is azért mert oda-vissza is olvasva a dátumot 2020-at írtunk, hanem azért, mert a második fiunk egy hónappal ezelőtt egy csütörtöki reggelen a nap sugaraival együtt született. Mintha csak tegnap lett volna amikor először a kezemben tarthattam ezeket a kis lábacskákat, most pedig már egy hónaposak.

Második babásként megszokhattam volna már, hogy mennyire gyorsan repülnek a napok-hetek egymás után. Mégis mintha újdonság lett volna az egész. Hiszen az is volt. Más volt a vajúdás és a szülés élménye. Újdonság volt ismét egy ennyire picike emberkét öltöztetni, pelenkázni és fürdetni. Újdonság ennyi hónap után újra megélni a szoptatást. És legfőképpen újdonság lett az egész életünk, hiszen az új év egy teljesen új életet is hozott a számunkra. Beléptünk a 4fős családok táborába.

Nem mondom, hogy egyszerű és könnyű volt ez az egy hónap. Sőt. Be kell vallanom, hogy iszonyú nehéz, akadályokkal teli volt. Már a kórházban megkezdődtek a nehézségek. Szerintem nem kell részleteznem a szülés után jelentkező anyai változásokat. Vérzés, gát-vagy császársebbel szenvedés, gyengék vagyunk és fáradtak, nem tudunk ülni, normálisan aludni, zuhanyozni. Mindemellett ismét megszenvedtünk a szoptatással is. Nehezen indult be a tejem, így több, mint 200grammot fogyott a fiunk. Azzal rémisztgettek, hogy ez nagyon sok, és ha nem kezd el hízni nem engednek haza minket. Tudtam mit jelent egy hetet kórházban tölteni egy újszülöttel, meg egyszer nem akartam átélni. Hiányzott a családom, ezért éjjel-nappal folyamatosan cicin tartottam a fiam, és elkezdett gyarapodni a súlya. Haza jöhettünk.

Megérkezve a szüleimhez, próbáltuk kialakítani az új napirendet. Szerencsére a nagyobb iszonyat jól fogadta a kistestvérét. Nagyon minimálisan jelentkezik a testvérféltékenység. A kicsinek viszont felcserélődtek a nappalok és éjszakák. Egész éjszaka ébren tartott minket, nappal viszont jó nagyokat aludt, amikor a nagy volt ébren. Mindezt tetőzte, hogy a férjemnek 2hét után vissza kellett menni dolgozni. Na igen, de ő külföldön dolgozik. Anyukáméknál maradtam 2 váltásban működő gyerekkel egyedül. Se baj, gondoltam, nem adom fel, és valahogy megpróbálom összehangolni az alvásukat.

Mire ezt nagyjából sikerült elérnem, jött a pocakfájás, ami mai napig tart, aztán a betegség. Kezdetben csak a nagy lett náthás. Orvos, itthoni gyógyszerezés, éjszaka gyakran ébredés mert nem kap levegőt, lázas, nyűgös napok, de hurrá, elkezdett javulni. Erre beteg lett anyukám. Pár nap múlva visszaesett a gyerkőc, majd nekem is elkezdett fájni a torkom. Szinte már láttam az elkerülhetetlent. Igen, elkapta a kicsi is. Még alig múlt 3hetes. Nem tudtam megvédeni. Éjszakáztam és teszem ezt még ma is, mert csak a mellkasomon tud viszonylag nyugodtan pihenni és levegőt venni.

Eltelt az első hónapunk. Volt, hogy kiborultam, és azt mondtam, én ezt nem bírom. Volt, hogy együtt sírtam a gyerekkel a fáradtságtól, vagy mert nem tudtam rájönni miért sír. Hiányzik a férjem, neki hiányzunk mi. Nagyon sok ébren töltött óra után, de elkezdtünk összecsiszolódni, mint 4fős (egymástól távol élő) család.

Hogy mit akarok ezzel üzenni? Ne adjátok fel! Legyen az az első babával vagy a negyedikkel, de minden kezdet nehéz. Hagyjatok időt magatoknak kialakítani a számotokra legmegfelelőbb napi rutint és meglátjátok, hogy az idő előrehaladtával egyre könnyebb lesz. Minden pillanatban amikor úgy érzitek rosszul csináljátok, öleljétek meg a gyermekeiteket, mert ők adnak erőt ahhoz, hogy felálljunk és mennyünk tovább.