Kórházba kerülve 2/2

Este 8óra volt már, mire meglett a véreredmény és felvették még az adatokat. A pisi a pelusba folyt, így még egy zacskó bekerült, hátha nagyobb sikerrel járunk. Pedig végig babakocsiban volt míg várakoztunk, mert elaludt a vizsgálatok után. Megkérdezték, hogy én is bent maradok e esetleg a gyerekkel vagy csak őt hagyom itt. Nem is értettem a kérdést. Számomra egyértelmű, hogy egy alig fél éves 100% anyatejes kisgyereket nem fogok csak úgy otthagyni a kórházban idegenekre. Biztosan van az a helyzet, amikor kénytelen egy szülő egymaga bent hagyni a gyereket, de én tudtam, hogy a nagyobb jó kezekben lesz a nagyszülőknél. 

Felkísértek minket az osztályra, megkaptuk az elkülönítő szobát, mert a többi szobában mindben voltak, mivel mi még csak fél évesek voltunk nem akartak összetenni más hányós-hasmenős gyerekkel.

Elmondták merre találom a fürdőt, wc-t, mikor mi történik majd. Közben sikerült végre megtölteni a vizeletes zacskót is, azt is odaadtam. Fél, maximum 1óra és megvan az eredmény, aztán a kezelőorvos ki tudja írni milyen antibiotikumot indítanak el éjfélkor!!! Miért pont éjfélkor? Miért jó felébreszteni az alvó gyerekeket? Nem értettem, de elfogadtam. Közben jött a telefon is, hogy lent várnak a csomagunkkal.

Megkaptuk a szobát, csomagunk is megérkezett, de hogy kerül hozzánk? Gyerekkel nem hagyhatom el a szobát. Látogató ilyenkor már nem jöhet föl. A portás azt mondta nem hozhatja fel a csomagot. Akkor mégis hogyan? A gyerkőc már közel 1órája ordított annyira csúsztunk a fürdéssel. Nem tudtam mást tenni, mint betenni őt a kiságyba, felhúzni az oldalrácsot nehogy kiforduljon, és otthagyni. Rohantam végig a folyosón, le a lépcsőn 2emeletet - mert nem akartam a liftre várni ami pont lent volt - végig a másik folyosón ki a váróba ahol vártak a pakkunkkal. Gyorsan átvettem a táskákat, váltottunk pár szót, hogy majd telefonon beszélünk mert sírva hagytam ott a kicsit. Megölelgettem a nagyot, akit szegényt alvás alatt hagytam ott és nem értette hová tűntünk. Nem akart engedni, ő is sírt, hogy ne hagyjam ott, de nem időzhettem sokáig. Sírva kapaszkodott a nyakamba, már én is erővel tartottam vissza a könnyeimet nehogy még jobban összetörjön szegény, de rohannom kellett vissza. Utoljára megpuszilgattam, megöleltem, erővel kibújtam az öleléséből és szaladtam vissza a másodikra. Manó ugyan úgy ordított a kiságyba ahogy otthagytam. Senki felé sem nézett, pedig szóltam, hogy hová megyek. Leengedtem a rácsot, kivettem, megöleltem, megetettem, hogy megnyugodjon. Este 11 volt már mire végre meg tudtam fürdetni, és elaludt. Normál esetben 6 órakkor fürdik és legkésőbb 8-kor már alszik. 2perc alatt zuhanyoztam, siettem vissza, nehogy felébredjen és ne találjon ott.

Visszaérve elkezdtem átnézni a másik táskát is és írtam a listát miket kell még behozniuk. Ekkor megláttam a péksüteményes zacskót. El is felejtettem, hogy én aznap délelőtt 10-kor reggeliztem, megittam a kávém és se nem ittam se nem ettem azóta semmit. Ettem, elpakoltam és bemásztam az ágyba. 10perc múlva éjfél. Csak ültem az ágyon, néztem az alvó fiam és vártam. Vártam, hogy jöjjenek ébreszteni az antibiotikummal. 00:13 perckor 2nővérke végigjárta a folyosót, 1-2gyereknek odaadták a vénás antibiotikumot, és visszaültek a nővérpultba beszélgetni. 10perc után sem jött hozzánk senki, elcsendesült a folyosó, belőlem pedig kitört a sírás ami egész nap folytogatott. Annyira gyorsan követték egymást az események, és én csak sodródtam végig egész nap egyedül egy lázas, nyűgös gyerekkel a karomban tehetetlenül, miközben a nagyobbat otthagytam egyik percről a másikra alvás közben a szüleimre. Olyan volt az egész, mintha kívülről látnám magam, vagy egy filmet néznék. Nem volt idő gondolkodni, nem volt idő felfogni mi is történik, csak öleltem a fiam és mentem vele ahová mondták, csináltam amit mondtak mint egy robot, tettem amit kellett, nem volt idő érzelmekre.

Hajnal háromnegyed 4-kor nyöszörgésre ébredtem. Odamentem a kiságyhoz. Már melegedett a homloka, de még többnyire nyugodtan és mélyen aludt. Amíg tudnak aludni nem szoktam bolygatni őket, így hagytam és visszadőltem az ágyba. Nem tudtam már visszaaludni. Hajnal fél 5-kor már nyugtalan volt, elmentem a nővérpulthoz, felébresztettem az egyik nővért, hogy jöjjön lázat mérni. Jó egy pillanat, kaptam válaszul így visszamentem. Fél óra elteltével újra mentem, újra ébresztettem, hogy már nagyon forró a gyerek. Megmérte a hőjét és hozta is a kúpot mert 39 fölött volt. Kivettem a kiságyból, pelenkacsere, be a kúp, etetés, büfi és aludt is tovább. Szerencsére 20perc alatt levitte a lázát, én pedig vártam, hogy lemenjen a reggeli rutin és jöjjön a vizit, hogy megtudjak valamit.

Nagyon kedves, fiatal doktornő volt a kezelőorvosunk. Szinte ő volt az egyetlen, aki örült neki, hogy teljesen anyatejes baba. Reggel fél8-kor bejött, megvizsgálta. Nővérke követte érdekes feliratú lappal a kezében. Mivel csak anyatejes, nem tudják írni mennyit eszik, mérjek minden egyes etetést és írjam, mert szerintük biztosan kevés a tejem, és nem jut elegendő folyadékhoz. Rendben, bár nem nagyon értettem egyet. Kicsit kezdett már elegem lenni belőle, hogy mindig azt mondogatják nem elég a tejem, nem elég a tejem, holott önszántából hagyja abba az evést nem azért mert esetleg elfogyott. Különben is elég erőteljesen reklamál, ha szomjas vagy éhes, és nem is tartozik a sovány babák közé. A nagyobbunk vékonyabb volt tápszer mellett is, de oké, ha ez kell akkor írom. Visszajött a kezelőorvos is. A vizeletminta negatív lett, nem indokolt antibiotikumos kezelés, mert a véreredmény is minimálisan tér csak el, de bent kell maradnunk. Igazából csak megfigyelésre. Innentől kezdve semmi nem történt, csak vártunk, teltek a napok. Az ég világon senki felénk sem nézett a kötelező viziten, hőmérésen és ételosztásokon kívül, mert nem is lázasodott többet.

Második nap már addig eljutottunk, hogy lesz egy kontroll labor a napokban, hogy kidolgozza e a szervezete magától a gyulladást ami az enyhén emelkedett CRP értéket okozta. Harmadnap már említettem, hogy szeretnénk hazamenni, hisz jókedvű, eszik is rendesen amennyit kell, játékos, nem is lázasodig, így végre kiírták a kontroll vérvételt. A kanül amit a bokájába tettek használhatatlan volt, teljesen elzáródott. Szerencsére most maradhattam vele míg levették a vért, és egy kisebb panaszkodáson kívül hangja sem volt. Délutánra lett eredmény. Végre mehettünk haza. Mint a villám úgy pakoltam össze 3perc alatt, majd még 2órát vártunk a záróra, de délután 5kor elhagyhattuk a kórházat. Alig vártam már, hogy magamhoz ölelhessem mind a két fiúunkat egyszerre. 

A három nap alatt végig láttam én is néhány kórtermen az üvegfolyosónak köszönhetően. Csak ott volt a kísérő számára széthajtható fotelmatrac, ahol rácsoságy volt. A normál ágyaknál az anyukák a beteg gyerekeiket ölelve aludtak egy ágyban, mert 1db székük volt csak. Volt, hogy a csupasz földön aludt az anyuka, de még akkor sem engedte el az ágyon fekvő lányának kezét. Végignéztem, ahogy egy hányós-hasmenős, alig 3-4év körüli kisfiúval megérkezésük után 2órán keresztül az anyuka gyerekkel a karjában kétségbeesetten rohan a folyosón többször végig a mosdóig és vissza az ágyukhoz miközben tartja még az infúziós zacskót is neki, mert elfelejtettek neki bilit adni. Estére pedig még ki is kötötték a kisfiú kezeit az ágy széléhez ne babrálja a csöpögő infúziót, anyuka pedig a kezeinél kikötött gyerek lábához kucorodva próbál meg aludni éjszaka. Nagyon beleérző személyiség vagyok, ami még inkább felerősödött azzal, hogy anyává váltam. Szinte éreztem mit érezhet az a szegény anyuka, főleg, hogy a nagyobbunkkal nagyjából egyidős fiúval volt.

Amikor folyamatosan az anyai kompetenciádat kérdőjelezik meg, hogy még 6hónaposan is anyatejjel táplálsz miközben te erre büszke vagy, és többségében azzal a "te sem tudtad ellátni a gyerekedet mert idekerültetek" tekintettel néznek rád pedig te is padlón vagy, hogy bekerültetek, az borzasztó. Hálát adok a sorsnak, hogy mi "ennyivel" megúsztuk, és nagyon bízom benne, hogy nem kerülünk vissza egyik gyerkőccel sem.

Kórházba kerülve 1.rész

Tudtam, hogy egyszer kórházba kerül valamelyik gyerekünk, de nem gondoltam volna, hogy ez a nap ilyen hamar elérkezik. Főleg, hogy a kicsivel, holott a nagytesó beteges.

Június utolsó vasárnapján hőemelkedéssel ébredt föl a kicsi a délutáni alvásból. Nyűgösebb, csendesebb volt és végig a láz alsó határánál ingadozott a hője. Hétfőn délután rendelési időben telefonáltam a gyerekorvosunknak. Először azt gondoltuk csak a fogzás miatt lehet. Abban maradtunk, hogy 2-3napot várunk merre mozdul az állapota. Szerda reggel már lázzal ébredt. Kapott Nurofen szirupot, szépen le is vitte. Délutáni alvás közben már nagyon melegnek éreztem. Nem is tudott nyugodtan aludni. 39,2 lett a mért láz. Ismét telefon a doktornőnek, de július 1-je révén elmaradt a rendelés, hisz egészségügyi dolgozók világnapja, ami nekem egyáltalán nem volt eszembe. A nagyobb gyerkőc még aludt, gyorsan összepakoltam néhány dolgot a pelenkázó táskába, - pénztárca, iratok, pelenka, egy szett váltás ruha - fogtam a babakocsit, hordozóval a gyereket és irány a Gyek. Gondoltam megvizsgálják, adnak receptet és hazamehetünk. Tévedtem.

Megvizsgálták, magas a testhő. Tudom, hisz éreztem, hogy már megint meleg.

"Mit eszik a kicsi?" Tették fel a kérdést. Igény szerinti anyatejes. Csak anyatej, semmi más? Nem, semmi. Vizet se ad, se teát? Már itt kikerekedett szemekkel néztek rám. Nem, még nem kap. A biztonság kedvéért még nagyjából 3x rákérdeztek, hogy biztos jól emlékszem e, hogy nem adok vizet, teát, mire közölték, hogy akkor biztos ki van száradva szegény, csinálnak egy gyors tesztet is a véréből biztosan kell infúzió. Itt már én néztem kikerekedett szemekkel értetlenül, hogy miért lenne kiszáradva, hisz van, hogy 20percenként cicit kér. De egye fene lássuk azt a gyorstesztet, hisz én nem vagyok orvos, nem akarok ártani a gyerekemnek.

Még 2x megmérték a lázát, ami szép lassan kúszott egyre feljebb. Pisigyűjtő zacsi be a pelusba, és elvitték. Kértem had mehessek vele, mert nálam sokkal nagyobb eséllyel nyugszik meg, mint idegeneknél, de nem engedték. Az én gyerekem üvöltésétől zengett az egész folyosó. Nyilván csak lefogva sikerült vért venni tőle. Én teljes mértékben megértem, hogy tapasztalataik alapján a szülők nagy része sokkal rosszabbul viseli, ha megszúrják a gyermeküket ezért nem mehetnek velük, de amikor látják, hogy az alig fél éves kisgyerek már hulla fáradt, a láztól teljesen kimerült és levert, az ölemben mégis zokszó nélkül tűri, hogy macerálják, vizsgálgatják, akkor nem értem miért jobb, hogy elviszik egyedül és erőszakkal lefogva tudnak csak vért venni. Látszott a kis karján a két kézlenyomat, ahogy leszorították. Na de szerencsére mikor újra visszahozták és magamhoz öleltem, hamar megnyugodott. A vizsgálatot végző fiatal doktornő kezében hozta a gyors vérteszt eredményét, ami nagyon jó értékeket mutatott. Sóhajtottam egy nagyot, hogy nem száradt ki miattam a fiam.

Ezt követte 1,5 óra várakozás. Vártuk, hogy elkészüljön a nagy vérvizsgálat. Sétáltunk egyet a kórház parkos területén és végre aludt fél órácskát miután megetettem. Ami még jobb, hogy a láza is szépen lement. Hurrá, gondoltam még ekkor is magamba, ennyiért biztos nem tartják majd bent, de azért telefonáltam a férjemnek, hogy itt vagyunk és várunk, aztán anyukámnak, aki a nagyobb gyerkőcre próbált vigyázni, hogy vagy maradnunk kell vagy nem, de azért jöjjenek már be, hozzanak 1-2dolgot, de olyan sokat azért ne mert úgysem kell maradnunk, de ha mégis akkor... A vegyes érzések csak úgy váltogatták egymást. Azt éreztem tehetetlen vagyok.

Megcsörrent a telefonom. Megvan az eredmény fáradjak vissza. Még mindig bizakodva a hazamenetelben sietve toltam a folyosón a babakocsiban békésen szundító gyerkőcöt. Megálltam az ajtó előtt, hogy lássák itt vagyunk. Egymás után jöttek a nővérkék megnézni, hogy jajj de édes, milyen békésen alszik. Majd az egyik rám néz, és közli, hogy kár, hogy fel kell ébreszteni és még egyszer megszúrni. Nézek bambán, hogy talán nem lett elég a minta, vagy miért kell megszúrni megint. A válasz hidegzuhanyként ért. Be kell tenni egy kanült. Maradnak...

Nemek harca

Kisfiú vagy kislány lesz?

- Kisfiú.

- Jajj de jó akkor apuka biztos nagyon örül, hogy fia lesz!?

- Ugyan annyira mintha kislány lenne...

Második babával:

- Kislány?

- Nem, ő is kisfiú lesz.

- Na nembaj, majd akkor a harmadik...

Ismerős mindenkinek ugye? Mindkét szösszenet így hangzott el nem egyszer a 9hónap alatt köztem és ismerős/rokon között, de gyakran belefutottam hasonló kimenetelű párbeszédekbe függetlenül attól, hogy lányt vagy fiút rejtett a kismama pocakja. Miért tulajdonítanak ennyire nagy jelentőséget a nemeknek? Ennyire meghatározó lenne? Nem az a fontos, hogy egészséges legyen nemtől függetlenül? És miért az az első mondata az emberek többségének ha meghallják, hogy kisfiú, hogy az apuka akkor nagyon büszke?

Mi mindketten éreztük már babatervezéskor, hogy kislegény lesz az első gyermekünk. Akkor nem is nagyon tudtam magam elképzelni lányos anyukaként, babákkal játszva. (Őszintén szólva még most sem nagyon.) Mikor megkérdezte az orvosom 20hetes ultrahangon, hogy szerintünk mit rejt a pocak, mindketten gondolkodás nélkül egyszerre vágtuk rá, hogy kisfiú. Meg is kérdezte, hogy már megmondta korábban, hogy ennyire biztosak vagyunk benne? De megnyugtattuk, csak megérzés. Ettől függetlenül, ha azt mondta volna, hogy bizony kis nunis lakik a pocakban, akkor is ugyan ennyire örültünk volna mindketten, hiszen még minden nemű szülőszerep abszolút új volt.

Másodszor már nem voltunk ennyire biztosak magunkban. Férjem nagyon azt érezte, hogy kislány lesz. Én bizonytalan voltam. Titkon azért szerettem volna lányt, de a fiúkat meg már ismertem, tudtam hogyan kell velük bánni (gondolok itt pl az örök kérdésre, hogy felhúzni vagy nem húzni a kukit), és úgy hittem a 2fiú jobban tud majd egymással játszani is (verekedni, harcolni, ellenkezni, na jó legózni és kis autózni is) mint a fiú-lány páros. Arról nem beszélve, hogy a játékboltban is mindig a fiús soroknál kötök ki. Kisautó választásban már profi vagyok, de ha a barátok gyerekeinek kellett venni valami meglepit tehetetlenül álltam a rózsaszín barbi babák tömkelege előtt, és nem tudtam eldönteni, hogy most a fésülhető hajú vagy a pelenkázható, esetleg a fürdőkádas baba lesz e a nyerő a mindenféle fodrokkal és csillogó díszekkel tarkított kisruhák mellé, mert persze többségüknek lánya van. A végén baba helyett gyurmakészletet vagy lányos legót kaptak többnyire. Éljen a kreativitás...

De nekünk 20hetesen ismét azt mondta az orvos, hogy bizony a második csemete is kukis lesz. Rögtön a férjem tekintetét kerestem. Tudtam, hogy ő mennyire lányt szeretett volna. Azzal a "most ez akkor nem jött be" tekintettel nézett rám. Csalódott volt? Zavarodott? Egy kicsit talán mindkettő, annyira biztosra érezte. 30hetesen a 4D ultrahangon hitte el igazán, amikor megmásíthatatlanul láttuk a tényeket. Bizony ebből már nem lesz nuni. Addig még titkon reménykedett, hogy hátha csak a köldökzsinórt látták a lába között.

Pár hét kellett míg elfogadta, hogy az erősebbig nem jelenléte fog dominálni családunkban. Mikor sikerült végre megegyeznünk a nevében (nem volt egyszerű), már ő is ugyan annyira örült a második fiúnak mint én. Rádöbbent, hogy nem is igazán fontos, hogy mi van a lába között, és így legalább lesz egy kis játszópajtása a nagyobbnak. A mi kisbabánk nemtől függetlenül, és ugyan úgy fogjuk szeretni, mint a nagyobb fiunkat.

Az én menedékem

Mikor végre sikerül délután egyszerre elaltatni a gyerekeket vállon veregetem magam. Többnyire váltásban alszanak-ébrednek nappal és éjjel egyaránt, ami elég nagy kihívást jelent. De ha mégis sikerül egy időben aludniuk, akkor jut időm nyugodtan elfogyasztani az ebédem, ami gyakran egyben a reggelim is. Megihatom a reggel óta a csészében várakozó, már több órája kihült kávém. Lezuhanyozhatok, hajat moshatok, de mindezt pár perc alatt, mert a víz csobogásától nem hallom ha valamelyiküknek szüksége van rám. Ha még véletlenül szőrtelenítésre is hagynak időt?! Akkor már tényleg iszonyú mázlistának érzem magam.

Hogy miért van a szüleimnél szék a két gyerek ágya között? Az az enyém. Ha a szék mesélni tudna elmondaná milyen sokszor virrasztom át benne az éjszakát az utóbbi időben, ha fáj a pocakjuk, folyik az orruk, vagy lázasak. Az elmúlt 1 héten minden éjszakát itt töltöttem a nagy fiammal az ölemben.

Elmondaná, mennyi mesét próbálok nekik olvasni itt ülve, kisebb nagyobb sikerrel, mert még mindig csak 2percig köti le, de akkor is csak képeket nézegetve saját mesét szőve.

Elmondaná hányszor jelent megnyugvást a gyerekeknek a mellkasomra dőlni a rossz álmok után vagy jelenti számomra is a helyet, ahol pár percre lopva lehunyhatom a szemem, esetleg alszom el a fáradtságtól hamarabb, mint a gyerekek.

Minden szülőnek és anyukának kell egy ilyen hely. Lehet ez az ágy széle, egy párna a gyermekük mellett, vagy a padlón ahová mindig leülnek, mint én teszem a kinti albérletünkben. Itt, ez a szék az enyém. Az én menedékem.

A házasság számomra

Tegnap volt a házasság világnapja, most pedig a házasság hetét ünneplik világszerte.

Többen úgy tartják, hogy házasságot kötni fölösleges pénzkidobás, nem ez határozza meg, hogy két ember mennyire szereti egymást. Sokak számára pedig csak egy darab papír, nincs semmi jelentősége.

Valóban "csak" egy darab papír, és nem határozza meg két ember kapcsolatát ? Mindig ott van az a bizonyos "de" egy egy ilyen kijelentés után.

A szerelem és a kötődés e nélkül is létezik, hiszen ha nem létezne nem is jutnának el egyáltalán az esküvő gondolatáig sem. Nem lenne értelme. Azonban egy alapjaiban instabilan működő kapcsolatot nem ment meg az esküvő sem.

Számomra nagyon is nagy jelentőséggel bír. Legyen az "hetedhét országra szóló" nagy lakodalom, vagy csak egy szerény kis szertartás, nem ez a fontos. A kapcsolat elmélyülését jelenti. Egy olyan érzelmi szinte lépést, amit addig nem tud senki, amíg át nem éli.

Azt kívánom, hogy minden nő igazán átélhesse mennyire izgalmakkal teli a készülődés, fölvenni a gyönyörű menyasszonyi ruháját. Ahogy a szíve a torkában dobogva majd kiugrik a helyéről mikor a vőlegénye először megpillantja és könnyes szemekkel a legcsodálatosabb nőként tekint rá. Nem lehet szavakkal elmondani mit éreztem abban a néhány percben, mikor az anyakönyvvezető, majd Isten színe előtt egymás kezét fogva, a másik szemébe nézve ismételtük a házassági esküt, és határozottan IGEN-t mondtunk arra, hogy jóban és rosszban, betegségben és egészségben örökké segíteni és tisztelni fogjuk egymást. Ezt át kell élni.

A házasság arra késztet, hogy a legnehezebb időszakokban és helyzetekben is mindig azt tartsuk szem előtt, hogy hogyan tudnánk közösen megoldani a problémákat. Mindig arra ösztönöz, hogy kitartunk a választott társ mellett. Apróságokkal is, de próbáljunk örömet szerezni, és minden pillanatot együtt megélni. Számomra egy olyan láthatatlan köteléket képez, ami örökre összeköt két embert.

Merjük megélni minden boldog és boldogtalan pillanatát. A nehéz időszakokban bátran kapaszkodjunk ebbe a kötelékbe, és szerezzünk minél több olyan emléket, amit később boldogan mesélhetünk majd az unokáknak.

Az első hónap

Elővettem a fényképezőgépem a szekrény mélyéről és megörökítettem az elmúlt napot. Ez a vasárnap nem azért volt fontos számunkra, mert a hét utolsó napja, és tudjuk, hogy "Az Úr napját szenteld meg!", és nem is azért mert oda-vissza is olvasva a dátumot 2020-at írtunk, hanem azért, mert a második fiunk egy hónappal ezelőtt egy csütörtöki reggelen a nap sugaraival együtt született. Mintha csak tegnap lett volna amikor először a kezemben tarthattam ezeket a kis lábacskákat, most pedig már egy hónaposak.

Második babásként megszokhattam volna már, hogy mennyire gyorsan repülnek a napok-hetek egymás után. Mégis mintha újdonság lett volna az egész. Hiszen az is volt. Más volt a vajúdás és a szülés élménye. Újdonság volt ismét egy ennyire picike emberkét öltöztetni, pelenkázni és fürdetni. Újdonság ennyi hónap után újra megélni a szoptatást. És legfőképpen újdonság lett az egész életünk, hiszen az új év egy teljesen új életet is hozott a számunkra. Beléptünk a 4fős családok táborába.

Nem mondom, hogy egyszerű és könnyű volt ez az egy hónap. Sőt. Be kell vallanom, hogy iszonyú nehéz, akadályokkal teli volt. Már a kórházban megkezdődtek a nehézségek. Szerintem nem kell részleteznem a szülés után jelentkező anyai változásokat. Vérzés, gát-vagy császársebbel szenvedés, gyengék vagyunk és fáradtak, nem tudunk ülni, normálisan aludni, zuhanyozni. Mindemellett ismét megszenvedtünk a szoptatással is. Nehezen indult be a tejem, így több, mint 200grammot fogyott a fiunk. Azzal rémisztgettek, hogy ez nagyon sok, és ha nem kezd el hízni nem engednek haza minket. Tudtam mit jelent egy hetet kórházban tölteni egy újszülöttel, meg egyszer nem akartam átélni. Hiányzott a családom, ezért éjjel-nappal folyamatosan cicin tartottam a fiam, és elkezdett gyarapodni a súlya. Haza jöhettünk.

Megérkezve a szüleimhez, próbáltuk kialakítani az új napirendet. Szerencsére a nagyobb iszonyat jól fogadta a kistestvérét. Nagyon minimálisan jelentkezik a testvérféltékenység. A kicsinek viszont felcserélődtek a nappalok és éjszakák. Egész éjszaka ébren tartott minket, nappal viszont jó nagyokat aludt, amikor a nagy volt ébren. Mindezt tetőzte, hogy a férjemnek 2hét után vissza kellett menni dolgozni. Na igen, de ő külföldön dolgozik. Anyukáméknál maradtam 2 váltásban működő gyerekkel egyedül. Se baj, gondoltam, nem adom fel, és valahogy megpróbálom összehangolni az alvásukat.

Mire ezt nagyjából sikerült elérnem, jött a pocakfájás, ami mai napig tart, aztán a betegség. Kezdetben csak a nagy lett náthás. Orvos, itthoni gyógyszerezés, éjszaka gyakran ébredés mert nem kap levegőt, lázas, nyűgös napok, de hurrá, elkezdett javulni. Erre beteg lett anyukám. Pár nap múlva visszaesett a gyerkőc, majd nekem is elkezdett fájni a torkom. Szinte már láttam az elkerülhetetlent. Igen, elkapta a kicsi is. Még alig múlt 3hetes. Nem tudtam megvédeni. Éjszakáztam és teszem ezt még ma is, mert csak a mellkasomon tud viszonylag nyugodtan pihenni és levegőt venni.

Eltelt az első hónapunk. Volt, hogy kiborultam, és azt mondtam, én ezt nem bírom. Volt, hogy együtt sírtam a gyerekkel a fáradtságtól, vagy mert nem tudtam rájönni miért sír. Hiányzik a férjem, neki hiányzunk mi. Nagyon sok ébren töltött óra után, de elkezdtünk összecsiszolódni, mint 4fős (egymástól távol élő) család.

Hogy mit akarok ezzel üzenni? Ne adjátok fel! Legyen az az első babával vagy a negyedikkel, de minden kezdet nehéz. Hagyjatok időt magatoknak kialakítani a számotokra legmegfelelőbb napi rutint és meglátjátok, hogy az idő előrehaladtával egyre könnyebb lesz. Minden pillanatban amikor úgy érzitek rosszul csináljátok, öleljétek meg a gyermekeiteket, mert ők adnak erőt ahhoz, hogy felálljunk és mennyünk tovább.

Értéket adunk

Minden fórumon és közszereplő oldalán az utóbbi napokban csak S. Norbi nyilatkozatáról olvasni. Mondhatni "már a csapból is ez folyik". A termékeit és a programját szerette volna reklámozni, de ezt nagyon nem átgondolt mondanivalóval tette.

3hete szültem. Jelenleg is anyatejjel táplálok. Igen, maradtak rajtam plusz kilók. Nem olyan feszes és szép már a bőröm sem, mint 16évesen amikor megismerkedtem a férjemmel. Második baba révén a pocakom sem húzódik már olyan gyorsan vissza, mint az első gyereknél. Nyílván egy várandósság és szülés után minden nő és anya alakja megváltozik. Lehet diétát tartani, lehet edzeni, visszanyerheti régi leánykori testsúlyát, de az alakja akkor is más lesz. Nem csak akkor lehet szép egy nő, ha 12cm-es magassarkúban, pöttyös miniszoknyában, Chanel parfümtől illatozva hagyja el a kórházat. Akkor szép igazán, ha természetes, és alakjához mérten csinosan öltözködik, és boldog.

Én sem leszek már soha olyan, mint 16évesen, de a férjem sem. A változás nem mindig jelent rosszat. A kor előrehaladtával is folyamatosan alakulunk. Hízunk, fogyunk, edzésekkel formálódunk. Ahogy a nők teste, úgy a férfiaké is más lesz. És ha egy férj, egy apa csak azért kívánja meg a párját, mert annak "gazella vékony" alakja van, az nem is szeret igazán. 

Úgy hiszem nem lehet a rengeteg széthullott család esetében sem ráfogni, hogy csakis a nő rontotta el a szüléssel a kapcsolatot. Van, amikor a férfi hibázik, mert igen, ők is hibázhatnak. Van amikor gyermek nélkül is félrelép egyik vagy másik fél, és van, amikor mindketten úgy érzik jobb lesz, ha külön folytatják útjukat. Lehet mondani, hogy majd 18év házasság után kíváncsi lesz ugyan ezen a véleményen leszünk e. A 13.évünket húzzuk már le együtt. Rég túl vagyunk a "rózsaszín ködön át látom a világot" szakaszon. Megismertük és elfogadtuk egymás hibáit. Nagyon sokan az ismerőseink között is már 8-10-15 éve alkotnak egy párt, és 1-2gyerek után is boldog házasságban élnek, mert együtt változnak, elfogadják a másikat úgy ahogy van.

Igen, értéket adunk minden egyes gyermek megszületésével. Érteket adunk velük a Világnak, mert fenntartjuk az emberiséget.

De legfőképpen érteket adunk velük magunknak, mert általuk mi is sok mindent tanulunk önmagunkról. Türelemre, odaadásra, elfogadásra tanítanak minket, de ami a legfontosabb, megtanulunk önzetlenül szeretni! Ne azért vállaljunk gyereket, hogy kedvezményes hitelhez jussunk, vagy mert a társadalom ezt várja el, hanem azért, hogy megismerjük önmagunkat és általuk jobb emberré váljunk. Szülővé válni a legnagyobb ajándék, amit kaphatunk az élettől. Becsüljük meg minden pillanatát!