Kórházba kerülve 2/2

Este 8óra volt már, mire meglett a véreredmény és felvették még az adatokat. A pisi a pelusba folyt, így még egy zacskó bekerült, hátha nagyobb sikerrel járunk. Pedig végig babakocsiban volt míg várakoztunk, mert elaludt a vizsgálatok után. Megkérdezték, hogy én is bent maradok e esetleg a gyerekkel vagy csak őt hagyom itt. Nem is értettem a kérdést. Számomra egyértelmű, hogy egy alig fél éves 100% anyatejes kisgyereket nem fogok csak úgy otthagyni a kórházban idegenekre. Biztosan van az a helyzet, amikor kénytelen egy szülő egymaga bent hagyni a gyereket, de én tudtam, hogy a nagyobb jó kezekben lesz a nagyszülőknél. 

Felkísértek minket az osztályra, megkaptuk az elkülönítő szobát, mert a többi szobában mindben voltak, mivel mi még csak fél évesek voltunk nem akartak összetenni más hányós-hasmenős gyerekkel.

Elmondták merre találom a fürdőt, wc-t, mikor mi történik majd. Közben sikerült végre megtölteni a vizeletes zacskót is, azt is odaadtam. Fél, maximum 1óra és megvan az eredmény, aztán a kezelőorvos ki tudja írni milyen antibiotikumot indítanak el éjfélkor!!! Miért pont éjfélkor? Miért jó felébreszteni az alvó gyerekeket? Nem értettem, de elfogadtam. Közben jött a telefon is, hogy lent várnak a csomagunkkal.

Megkaptuk a szobát, csomagunk is megérkezett, de hogy kerül hozzánk? Gyerekkel nem hagyhatom el a szobát. Látogató ilyenkor már nem jöhet föl. A portás azt mondta nem hozhatja fel a csomagot. Akkor mégis hogyan? A gyerkőc már közel 1órája ordított annyira csúsztunk a fürdéssel. Nem tudtam mást tenni, mint betenni őt a kiságyba, felhúzni az oldalrácsot nehogy kiforduljon, és otthagyni. Rohantam végig a folyosón, le a lépcsőn 2emeletet - mert nem akartam a liftre várni ami pont lent volt - végig a másik folyosón ki a váróba ahol vártak a pakkunkkal. Gyorsan átvettem a táskákat, váltottunk pár szót, hogy majd telefonon beszélünk mert sírva hagytam ott a kicsit. Megölelgettem a nagyot, akit szegényt alvás alatt hagytam ott és nem értette hová tűntünk. Nem akart engedni, ő is sírt, hogy ne hagyjam ott, de nem időzhettem sokáig. Sírva kapaszkodott a nyakamba, már én is erővel tartottam vissza a könnyeimet nehogy még jobban összetörjön szegény, de rohannom kellett vissza. Utoljára megpuszilgattam, megöleltem, erővel kibújtam az öleléséből és szaladtam vissza a másodikra. Manó ugyan úgy ordított a kiságyba ahogy otthagytam. Senki felé sem nézett, pedig szóltam, hogy hová megyek. Leengedtem a rácsot, kivettem, megöleltem, megetettem, hogy megnyugodjon. Este 11 volt már mire végre meg tudtam fürdetni, és elaludt. Normál esetben 6 órakkor fürdik és legkésőbb 8-kor már alszik. 2perc alatt zuhanyoztam, siettem vissza, nehogy felébredjen és ne találjon ott.

Visszaérve elkezdtem átnézni a másik táskát is és írtam a listát miket kell még behozniuk. Ekkor megláttam a péksüteményes zacskót. El is felejtettem, hogy én aznap délelőtt 10-kor reggeliztem, megittam a kávém és se nem ittam se nem ettem azóta semmit. Ettem, elpakoltam és bemásztam az ágyba. 10perc múlva éjfél. Csak ültem az ágyon, néztem az alvó fiam és vártam. Vártam, hogy jöjjenek ébreszteni az antibiotikummal. 00:13 perckor 2nővérke végigjárta a folyosót, 1-2gyereknek odaadták a vénás antibiotikumot, és visszaültek a nővérpultba beszélgetni. 10perc után sem jött hozzánk senki, elcsendesült a folyosó, belőlem pedig kitört a sírás ami egész nap folytogatott. Annyira gyorsan követték egymást az események, és én csak sodródtam végig egész nap egyedül egy lázas, nyűgös gyerekkel a karomban tehetetlenül, miközben a nagyobbat otthagytam egyik percről a másikra alvás közben a szüleimre. Olyan volt az egész, mintha kívülről látnám magam, vagy egy filmet néznék. Nem volt idő gondolkodni, nem volt idő felfogni mi is történik, csak öleltem a fiam és mentem vele ahová mondták, csináltam amit mondtak mint egy robot, tettem amit kellett, nem volt idő érzelmekre.

Hajnal háromnegyed 4-kor nyöszörgésre ébredtem. Odamentem a kiságyhoz. Már melegedett a homloka, de még többnyire nyugodtan és mélyen aludt. Amíg tudnak aludni nem szoktam bolygatni őket, így hagytam és visszadőltem az ágyba. Nem tudtam már visszaaludni. Hajnal fél 5-kor már nyugtalan volt, elmentem a nővérpulthoz, felébresztettem az egyik nővért, hogy jöjjön lázat mérni. Jó egy pillanat, kaptam válaszul így visszamentem. Fél óra elteltével újra mentem, újra ébresztettem, hogy már nagyon forró a gyerek. Megmérte a hőjét és hozta is a kúpot mert 39 fölött volt. Kivettem a kiságyból, pelenkacsere, be a kúp, etetés, büfi és aludt is tovább. Szerencsére 20perc alatt levitte a lázát, én pedig vártam, hogy lemenjen a reggeli rutin és jöjjön a vizit, hogy megtudjak valamit.

Nagyon kedves, fiatal doktornő volt a kezelőorvosunk. Szinte ő volt az egyetlen, aki örült neki, hogy teljesen anyatejes baba. Reggel fél8-kor bejött, megvizsgálta. Nővérke követte érdekes feliratú lappal a kezében. Mivel csak anyatejes, nem tudják írni mennyit eszik, mérjek minden egyes etetést és írjam, mert szerintük biztosan kevés a tejem, és nem jut elegendő folyadékhoz. Rendben, bár nem nagyon értettem egyet. Kicsit kezdett már elegem lenni belőle, hogy mindig azt mondogatják nem elég a tejem, nem elég a tejem, holott önszántából hagyja abba az evést nem azért mert esetleg elfogyott. Különben is elég erőteljesen reklamál, ha szomjas vagy éhes, és nem is tartozik a sovány babák közé. A nagyobbunk vékonyabb volt tápszer mellett is, de oké, ha ez kell akkor írom. Visszajött a kezelőorvos is. A vizeletminta negatív lett, nem indokolt antibiotikumos kezelés, mert a véreredmény is minimálisan tér csak el, de bent kell maradnunk. Igazából csak megfigyelésre. Innentől kezdve semmi nem történt, csak vártunk, teltek a napok. Az ég világon senki felénk sem nézett a kötelező viziten, hőmérésen és ételosztásokon kívül, mert nem is lázasodott többet.

Második nap már addig eljutottunk, hogy lesz egy kontroll labor a napokban, hogy kidolgozza e a szervezete magától a gyulladást ami az enyhén emelkedett CRP értéket okozta. Harmadnap már említettem, hogy szeretnénk hazamenni, hisz jókedvű, eszik is rendesen amennyit kell, játékos, nem is lázasodig, így végre kiírták a kontroll vérvételt. A kanül amit a bokájába tettek használhatatlan volt, teljesen elzáródott. Szerencsére most maradhattam vele míg levették a vért, és egy kisebb panaszkodáson kívül hangja sem volt. Délutánra lett eredmény. Végre mehettünk haza. Mint a villám úgy pakoltam össze 3perc alatt, majd még 2órát vártunk a záróra, de délután 5kor elhagyhattuk a kórházat. Alig vártam már, hogy magamhoz ölelhessem mind a két fiúunkat egyszerre. 

A három nap alatt végig láttam én is néhány kórtermen az üvegfolyosónak köszönhetően. Csak ott volt a kísérő számára széthajtható fotelmatrac, ahol rácsoságy volt. A normál ágyaknál az anyukák a beteg gyerekeiket ölelve aludtak egy ágyban, mert 1db székük volt csak. Volt, hogy a csupasz földön aludt az anyuka, de még akkor sem engedte el az ágyon fekvő lányának kezét. Végignéztem, ahogy egy hányós-hasmenős, alig 3-4év körüli kisfiúval megérkezésük után 2órán keresztül az anyuka gyerekkel a karjában kétségbeesetten rohan a folyosón többször végig a mosdóig és vissza az ágyukhoz miközben tartja még az infúziós zacskót is neki, mert elfelejtettek neki bilit adni. Estére pedig még ki is kötötték a kisfiú kezeit az ágy széléhez ne babrálja a csöpögő infúziót, anyuka pedig a kezeinél kikötött gyerek lábához kucorodva próbál meg aludni éjszaka. Nagyon beleérző személyiség vagyok, ami még inkább felerősödött azzal, hogy anyává váltam. Szinte éreztem mit érezhet az a szegény anyuka, főleg, hogy a nagyobbunkkal nagyjából egyidős fiúval volt.

Amikor folyamatosan az anyai kompetenciádat kérdőjelezik meg, hogy még 6hónaposan is anyatejjel táplálsz miközben te erre büszke vagy, és többségében azzal a "te sem tudtad ellátni a gyerekedet mert idekerültetek" tekintettel néznek rád pedig te is padlón vagy, hogy bekerültetek, az borzasztó. Hálát adok a sorsnak, hogy mi "ennyivel" megúsztuk, és nagyon bízom benne, hogy nem kerülünk vissza egyik gyerkőccel sem.

Kórházba kerülve 1.rész

Tudtam, hogy egyszer kórházba kerül valamelyik gyerekünk, de nem gondoltam volna, hogy ez a nap ilyen hamar elérkezik. Főleg, hogy a kicsivel, holott a nagytesó beteges.

Június utolsó vasárnapján hőemelkedéssel ébredt föl a kicsi a délutáni alvásból. Nyűgösebb, csendesebb volt és végig a láz alsó határánál ingadozott a hője. Hétfőn délután rendelési időben telefonáltam a gyerekorvosunknak. Először azt gondoltuk csak a fogzás miatt lehet. Abban maradtunk, hogy 2-3napot várunk merre mozdul az állapota. Szerda reggel már lázzal ébredt. Kapott Nurofen szirupot, szépen le is vitte. Délutáni alvás közben már nagyon melegnek éreztem. Nem is tudott nyugodtan aludni. 39,2 lett a mért láz. Ismét telefon a doktornőnek, de július 1-je révén elmaradt a rendelés, hisz egészségügyi dolgozók világnapja, ami nekem egyáltalán nem volt eszembe. A nagyobb gyerkőc még aludt, gyorsan összepakoltam néhány dolgot a pelenkázó táskába, - pénztárca, iratok, pelenka, egy szett váltás ruha - fogtam a babakocsit, hordozóval a gyereket és irány a Gyek. Gondoltam megvizsgálják, adnak receptet és hazamehetünk. Tévedtem.

Megvizsgálták, magas a testhő. Tudom, hisz éreztem, hogy már megint meleg.

"Mit eszik a kicsi?" Tették fel a kérdést. Igény szerinti anyatejes. Csak anyatej, semmi más? Nem, semmi. Vizet se ad, se teát? Már itt kikerekedett szemekkel néztek rám. Nem, még nem kap. A biztonság kedvéért még nagyjából 3x rákérdeztek, hogy biztos jól emlékszem e, hogy nem adok vizet, teát, mire közölték, hogy akkor biztos ki van száradva szegény, csinálnak egy gyors tesztet is a véréből biztosan kell infúzió. Itt már én néztem kikerekedett szemekkel értetlenül, hogy miért lenne kiszáradva, hisz van, hogy 20percenként cicit kér. De egye fene lássuk azt a gyorstesztet, hisz én nem vagyok orvos, nem akarok ártani a gyerekemnek.

Még 2x megmérték a lázát, ami szép lassan kúszott egyre feljebb. Pisigyűjtő zacsi be a pelusba, és elvitték. Kértem had mehessek vele, mert nálam sokkal nagyobb eséllyel nyugszik meg, mint idegeneknél, de nem engedték. Az én gyerekem üvöltésétől zengett az egész folyosó. Nyilván csak lefogva sikerült vért venni tőle. Én teljes mértékben megértem, hogy tapasztalataik alapján a szülők nagy része sokkal rosszabbul viseli, ha megszúrják a gyermeküket ezért nem mehetnek velük, de amikor látják, hogy az alig fél éves kisgyerek már hulla fáradt, a láztól teljesen kimerült és levert, az ölemben mégis zokszó nélkül tűri, hogy macerálják, vizsgálgatják, akkor nem értem miért jobb, hogy elviszik egyedül és erőszakkal lefogva tudnak csak vért venni. Látszott a kis karján a két kézlenyomat, ahogy leszorították. Na de szerencsére mikor újra visszahozták és magamhoz öleltem, hamar megnyugodott. A vizsgálatot végző fiatal doktornő kezében hozta a gyors vérteszt eredményét, ami nagyon jó értékeket mutatott. Sóhajtottam egy nagyot, hogy nem száradt ki miattam a fiam.

Ezt követte 1,5 óra várakozás. Vártuk, hogy elkészüljön a nagy vérvizsgálat. Sétáltunk egyet a kórház parkos területén és végre aludt fél órácskát miután megetettem. Ami még jobb, hogy a láza is szépen lement. Hurrá, gondoltam még ekkor is magamba, ennyiért biztos nem tartják majd bent, de azért telefonáltam a férjemnek, hogy itt vagyunk és várunk, aztán anyukámnak, aki a nagyobb gyerkőcre próbált vigyázni, hogy vagy maradnunk kell vagy nem, de azért jöjjenek már be, hozzanak 1-2dolgot, de olyan sokat azért ne mert úgysem kell maradnunk, de ha mégis akkor... A vegyes érzések csak úgy váltogatták egymást. Azt éreztem tehetetlen vagyok.

Megcsörrent a telefonom. Megvan az eredmény fáradjak vissza. Még mindig bizakodva a hazamenetelben sietve toltam a folyosón a babakocsiban békésen szundító gyerkőcöt. Megálltam az ajtó előtt, hogy lássák itt vagyunk. Egymás után jöttek a nővérkék megnézni, hogy jajj de édes, milyen békésen alszik. Majd az egyik rám néz, és közli, hogy kár, hogy fel kell ébreszteni és még egyszer megszúrni. Nézek bambán, hogy talán nem lett elég a minta, vagy miért kell megszúrni megint. A válasz hidegzuhanyként ért. Be kell tenni egy kanült. Maradnak...